Megint Neked írok levelet.
Néha fejben is hozzád címzem a mondatokat. Valaki azt mondta, hogy ezt felejtsem el, a múltat el kell engedni. Bevallom nem tudom, hogy megy-e, ha építkezem belőle vajon elengedés-e? 
Talán azt úgy kell, hogy már nem vágyom arra, hogy a konyhaasztalnál üldögéljünk, kávézgatva és nevetve a nyomorunkon. Elfogadtam, hogy azt nem lehet. De ha szükségem van Rád, magam köré képzelem az asztalt,  azt a zöld sarokülőt és a fehér bögréket, a gyertyafényt. Hogy nem tudtam állni a tekinteted, olyan szúrósan és szeretve néztél. Olyankor ez mind ott van velem. De már nem tudok veled úgy beszélgetni, csak kérdezem mindig, hogy hol vagy? Legalább mondj valamit az istenszerelmére! De nem mondasz. Nem is tudnál.
Azóta sem tudom állni a szúrós tekinteteket, legutóbb sem ment. Ültem valami szépen elrendezett szobában, valami kanapén és minden más volt. Még a bögre is feketére színeződött. Ült valaki velem szemben és nézett és nem tudtam állni. Nem úgy nézett ahogy Te, persze azt hiába keresném akárhol, csak a fejemben van már és ott is marad. 
Mégis eszembe jutottál.
Hogy utoljára Te néztél ilyen sokáig. 
És, hogy mennyire megváltozott itt minden mióta annyi ideig néztél. Például, hogy hogyan néznek most rám, mert más volt. Veszélyes tekintet volt, olyan amibe nem mertem sokáig nézni, mert eltapos, átgázol rajtam. Amit ha sokáig nézel világégés lesz benned. Ott üldögéltem, valami más témáról karattyolva és közben Rajtad járt az eszem, meg azon, hogy félek itt egy kicsit. 
Aztán eszembe jutott, hogy mostanában mindenhol félek egy kicsit. Mindenhol egyedül vagyok kicsit, hiába szeretnek. Magamnak kreáltam börtönt a szeretetednek, hogy az a maradék ne szökjön el Veled együtt. Az azért maradjon. 
És sosem mertem azt kinyitni még, csak mint egy kályhát használom, a falhoz lapulok és melegszem. Talán emiatt jutottál eszembe akkor, mert ott a párhuzam, ha kinyitnám azt a börtönt az is világégés lenne, forradalom. 
Szóval ott ültem azon a kanapén és Rajtad gondolkoztam, hogy miért jutottál eszembe. Hogy mikor tanulok meg újra emberek szemébe büszkén belenézni és állni a tekintetüket, akkor is ha tudom, hogy veszélyes. Mert közben egy kicsit vonz ez az egész, ez az én adrenalin függőségem, olyan helyeken üldögélni, ahol kicsit félek. 
Jó nagy hülyeség, mi?
Elhitettem magammal, hogy ettől bátrabb leszek. 
Szerintem, össze-vissza beszélhettem, mert a tekintetek furcsák lettek, nem is tudtam visszakanyarodni a témához. 
Annyira ott jártál a fejemben, hirtelen mintha Hozzád beszélnék, csak mondtam, mondtam... Már ott voltak a gyertyák, a fekete kis asztal, az a ferde konyhapult amit készítettünk. Az a homályos, sárgás fény, a meleg, a pizsamáink, a hajad, az illatod, a hangod, ahogy válaszolsz. Minden ott volt. És én is ott voltam, Te is ott voltál. Azzal a blőd filmes forgással, mikor időt utazik az ember. Azzal repültem oda. Egyszerre nem féltem, csak beszéltem Neked. És Te... Te néztél azzal a szeretve-szúrós nézéssel amit mindig szerettem.
De eltűntek.
Megint. 
.