Képzeld el a szituációt, hogy felnőtté válsz, de nincs öribarid. Nincs olyan, akinek bármit elmondanál és együtt szidnátok a világot. Szörnyen hangzik ugye? Pedig szerintem meglepően általános. Én is így jártam, hogy ugyan mindig voltak barátaim, de sosem volt az az egy, akinek tényleg bármit, akármit elmondhatok. És nem csak, hogy elmondhatom, hanem érdekli is és engem is érdekel, hogy mi van vele. Sőt tovább megyek. Megmondja a szemembe azt is, ha valamit szarul csinálok. „Ide figyelj kishaver, ezt most így nem kellene, ne járasd már le magad kérlek.”
Szóval felnőttem így. Persze mindig ott volt a családom, velük egészen sok mindenről beszélhetek. Sőt. Na, de az mégsem ugyanaz. Véletlent véletlenre halmozva egyre több időt töltöttem egy fiú társaságában. Közös projekt, ahol én villanyt szereltem, ő meg az üvegeket. Nem túl sok kommunikáció. Újabb közös projekt, stúdió felvétel. Egyre többet beszéltünk. És még többet és még többet és már hiányzik is. Hé. Neki elmeséltem azt, amit még soha senkinek. Nézzenek oda, ez lehet, hogy egy barátság? Naná, hogy az. Nem egyik pillanatról a másikra, de lett mellettem egy olyan ember, akinek igazán fontos vagyok és ő is nekem. És nincsenek extrák. Soha nem is voltak. Megbeszéltük, hogy nekünk ez soha nem jöhet össze, de mindig itt leszünk egymásnak. És így is van. Tipikusan jóban-rosszban. Mindig.
Most nyáron ennek tökéletesen az ellenkezője történt meg velem. Fotózáshoz kerestem modellt, írt is pár lány és fiú is, hogy ő szívesen jönne. Voltam is néhánnyal fotózni, nem volt rossz egyszer sem. Na, de egyik alkalommal megtörtént a csodaszámba menő dolog. Egy lány, akivel az első pillanattól kezdve összhangban vagyunk. El se hiszem. Akivel gonoszkodó poénokat nyomunk egymásnak és nevetünk rajta mindketten. Én térdig vizesen, kezemben egy a Duna levét engedő szoknyával állok a metróra várva. Ő meg a túl oldalon várja vizes fejjel a másikat. És integetünk egymásnak, bolond arckifejezéseket vágva. Szerintem ott dőlt el, hogy ennek lesz folytatása. Azóta már persze több bulin és fotózáson is túl vagyunk. Hát én sosem hittem volna, hogy ez így is tud működni. Hogy valaki nem a barátod lesz, hanem már az, csak még nem találkoztatok.
És van egy harmadik típusú találkozás is. Gimnáziumba kerülsz, ismersz pár embert, de nem sokat. A gólyatáborba menet, melléd ül egy lány, akit csak nagyjából tudsz bárhová sorolni a 3 mondat után, amit váltottatok. Mint utóbb bevallotta, igazából félt is tőlem, hogy kikaparom a szemét, vagy bármi, akkor még nem tudta, hogy kedvességem határtalan. Afelé, aki megérdemli. És ő megérdemli. Már nem emlékszem, hogy mi volt a konkrét kiváltó ok, de tudom, hogy egyik este kint sírt a folyosón, mindenki inkább elfordult és én odamentem. A barátságunk itt kezdődött. És ez azóta is tart, még leírni is sok, de lassan 14 éve. Nála nem arról van szó, hogy naponta vagy hetente beszélünk, hanem egyszerűen mindig megérzi, ha valami nincs rendben és akkor keres, jön, segít.
A felnőtt barátságok mások, mint, amik gyerekkorban vannak. Ugyanolyan, mint egy párkapcsolat. Tudod, hogy a másiknak mikor van rossz napja, mikor van rád szüksége és mikor van arra, hogy magára hagyd kicsit. Néha vitatkoztok, de felnőttek vagytok, elég hamar észérvekkel megoldjátok. Mindent tudtok a másikról, az életetek párhuzamos medrekben folyik. De olyan közel, hogy már-már érintik egymást. Ezek azok a dolgok, amik szerintem jóval mélyebbről fakadnak, hiszen a felnőtt ember válogat. Nem az alapján keres/talál barátokat, hogy ugyanazt a színt szeretik-e. Megfontolt, hiszen már csalódott az emberekben, nehezebben bízik és nyílik meg. És nem azt keresed, akivel naponta több órát beszélgetsz, hanem azt, aki akkor is tudja min mész keresztül, ha 3 napig nem beszéltetek.
Én hálás vagyok annak, hogy nem egy, hanem több ember is van mellettem, akire tudom, hogy mindig számíthatok és persze ők is rám. Tudom, hogy nyálas szöveg, meg is fogom kapni érte a magamét, de nem érdekel. Köszönöm nektek!
Írta: Farnady Judit
