Összefoglalni, hogy mi minden történt velem az elmúlt időszakban, nagyjából lehetetlen. Viszont a változások egy részét talán meg tudom fogalmazni. Bár sokszor önmagam számára is nehéz, hiszen ehhez rengeteg dolgot kell átgondolnom. Ez még nem is ebben az évben kezdődött, sőt nem is tavaly, hanem 2013-ban. Amikor is rájöttem, hogy nekem ez nem elég. Én ennél több vagyok, ennél egyszerűen több kell, jobbat érdemlek. Nagyon könnyű egy adott állapotba bele nyugodni és leginkább belekényelmesedni. Mindezt a testem jelezte is felém folyamatosan, de az eszemmel nem vettem erről tudomást. Kívül-belül rossz volt. Nem is éreztem magam magamnak, sokkal inkább egy életképtelen bábnak. Mert ez így is volt. Mígnem egyik este ezt megelégeltem. Sosem felejtem el azt az érzést. Amikor már annyira fojtogat egy gondolat, hogy azt már nem lehet tovább. Ennyi volt. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez milyen lavinát indít el. Azóta kiderült, hogy ez egy éltető esőzés volt nem valami félelmetes mindent elpusztító lavina. Neki láttam hát keresni önmagam, csináltam sok hülyeséget (biztosan fogok is még), de ezekből tanul az ember. Vagy nem? Olyan barátokra tettem szert, akikre tudom, hogy számíthatok. És nem azért viselnek el, mert valakinek a valakije vagyok, hanem magam miatt.

Elkezdtem igazán a magam útját járni, amivel már sokkal előrébb is lehetnék, ha. De nem számít, mert akkor egészen más lenne, hogy reggel melyik úton indulok el, az is hatással van a jövőmre. Nem szabad beengedni a „mi lett volna ha” érzést a mindennapokba, mert csak megkeseríteni az életet. Elkezdtem felfedezni magam, hogy túl sokat idegeskedtem, hogy nagyon ráfeszültem dolgokra és, hogy féltem. Gyakorlatilag féltem mindentől, ami új volt, ami más. Így sok-sok élménytől és tapasztalattól fosztva meg saját magam. Ezeket persze bánom, de nem kesergek rajtuk. Inkább változtatok, változok. Manapság már nem is félek. Persze izgulok, izgatott vagyok, de megyek és csinálom. Mert csak így lehet teljes életet élni. Teremtem a lehetőségeket, mert ritkán jönnek szembe az utcán. Megismerek új embereket, mert ők sűrűn jönnek szembe az utcán. Vizsgálom a környezetem, próbálom tovább adni azt a nyugalmat, amit sikerült elérnem. Néhány évvel ezelőtti önmagam még csak árnyéka sem lehetne annak, aki ma vagyok. Közelébe sem ér. És erre büszke vagyok. Közben nem éreztem, hogy mennyi mindent megteszek tudatosan, tudat alatt, azt, hogy ez mekkora erőt igényel. Utólag látom csak. És erre igenis büszke vagyok, szerintem joggal. Annyi ember van, aki a saját gyengesége miatt nyomorodik meg. És először „csak” lelkileg, aztán testileg. Míg végül semmi nem marad belőlük, az igazi énjükből, mert hagyják, hogy valaki más döntse el helyettük kik is ők valójában. Család, barátok, szerelmek. De nekem ebből elegem lett. Mostanra végleg.

A 27. születésnapomon volt az első igazi összejövetel, ami igazán nekem szólt, én voltam. Azért, mert ott van az én kis húgom, akit nagyon szeretek, és aki ismer. Tudja mi a fontos, mitől leszek én én. Pontosan ez hiányzott minden egyes párkapcsolatomból, hogy ismerjenek. Mindenki alakítani akart a maga ízlésére és én hagytam magam, de már nem. Van pár fotó arról a szülinapról, ami jól tükrözi a valóságot. Az akkori szerelmem a háttérben, persze örül, de aki mellettem van és megölel, az a legjobb barátom. Mert ő igazán szeret és boldog, ha boldog vagyok, nem csak úgy tesz, nincsenek hátsó szándékai. Igaz barát. A szüleimtől is annyi támogatást és biztatást kaptam, hogy azt soha nem fogom tudni meghálálni semmivel. A legtöbb, amit tehetek, hogy élek vele, élek a lehetőségekkel, amik nyílnak előttem általuk is. És élek azzal, hogy itt vannak nekem. Amennyire tőlem telik próbálok ebből vissza is adni és tudom, hogy befolyásolja a környezetem, hogy már nem az vagyok aki semmire sem képes, nem az vagyok akit húzni kell és vonni, most az vagyok, akire lehet számítani és támaszkodni. Úgy érzem, elég stabil lettem az elmúlt fél évben kifejezetten. Életemben először élek egyedül teljesen. Persze nem mondom, hogy nem volt ijesztő eleinte, mert akkor hazudnék. De ez is megy. Bármi megy, amit akarok. Csak kellenek célok, haladnom kell előre. Lassan elkezd kitisztulni a kép, hogy valójában mire is vágyok. Persze rengeteget kell tanulnom mindenről. Felnőtt barátságok, párkapcsolatok, karrier. Ezekkel most ismerkedek. Mindig van hová fejlődni, de hát nem lehet mindent egyszerre.

Ha össze kellene foglalnom az elmúlt egy évet a turbulencia jellemezné leginkább. Folyamatos zsizsegés, agyalás, jövés-menés, cselekvés. Persze a változás még közel sem végleges, mert nekem ez nem elég. De kilépni ismét a biztosból egy nehezebb útra komoly döntés volt. Remélem, hogy a legmélyebb ponton már túl vagyok, ami a személyiségemet illeti. A legfontosabb talán, hogy elkezdtem értékelni önmagam. Ez a változás pedig kifelé is szembetűnő, csak úgy áradnak felém a pozitív visszajelzések és talán már képes vagyok egy részét komolyan is venni. Mondhatja bárki, hogy úgy viselkedek, mint egy óvodás, de azt hiszem felnőttem. És a felnőtté válás nem az, hogy fapofával ülök az irodában és dolgozok. Ez nálam egyet jelent a felelősségvállalással. Mert lehet mókázni, meg az utca közepén táncolni (mert igen ilyet is szoktam, olykor tök egyedül) ha mindezt felelősséggel teszed. Magadért, a környezetedért. Kell az odafigyelés, hogy ne ártsunk se másoknak, se saját magunknak azokkal a dolgokkal, amiket teszünk. Legyen ember, állat, növény vagy tárgy figyeljünk egymásra. Ha fel tudjuk vállalni, hogy olykor-olykor hibázunk, akkor jön el a felnőttség, amikor elismerjük, hogy ezt most eltoltuk, de kijavítjuk. Emberek vagyunk, hibázunk, de mindenből tanulhatunk, ha jól állunk az élethez. Az egyik dal így mondja: „jól áll nekem az élet”. És hát van ebben is valami ráció, csak tudni kell viselni és elviselni.

Írta: Farnady Judit

Fotó: facebook.com/hexagonphoto